Talár story

Az elmúlt vasárnapon az egyetemi Nyilt Napot meglátogatva illusztációnak be is raktam a végzősök által viselt talárokat – angolul Academic Regalia.

Ez a viselet igen régi hagyomány, mindegy 800 évre megy vissza és talán ez az egyetlen középkori viselet ami megmaradt a mai világban. Hisz ilyent hordanak a mai napig az ügyvédek a biróságon, a tanárok a magániskolákban a különböző iskolai összejövetelekkor (lásd a páromról készült fotót) és az egyetemeken (főleg angol nyelvterületi egyetemeken) a diploma-átvételkor ez a hivatalos viselet. Én például anno csak angol és amerikai filmekben láttam ilyen hacukákat, illetve a réges régi Lúdas Matyi filmben Soós Imre, Matyi alakitója hordott ilyen köpenyt, mikor doktornak álcázva ment Döbrögihez.... (Mik nem jutnak eszembe...) Nem tudom a háború elötti idökben volt-e ilyen viselet a magyar egyetemeken??... A sógornőm pl. az orvosi diplomája átvételekor sötét kösztümöt hordott fehér blúzzal (elég uncsi egyenruha) és fehér kesztyűt kellett viselnie minden diplomázónak.... Én példul nem is emlékszem, mit hordtam ez alkalomból... Ugyanis a bölcsészkart  levelezőn fejeztem be és a dékáni hivatalban az adminisztrátor nyomta a kezünkbe az okmányt...

Magániskolai tanári talár (benne a férjem)

FLEXI

Talán már emlitettem, hogy a munkahelyemen a könyvtárban (legalábbis a legtöbb részlegnél) lehet napi fél óra flexi időt (csúsztatást) gyűjteni. Valójában napi 7 órát fizetnek egy egész állásosnak, plusz 45 perc, vagy 1 óra nem-fizetett ebédidő – vagyis, ha három negyed 9-kor kezd az ember dolgozni, akkor 4.30-kor elmehetne haza. De mivel főleg nálunk, a kölcsönző résznél legalább 5-ig ott kell lenni , ezért mindennap ráhúzunk fél órát, igy gyűjtve össze a csúsztatási időt.

A mai nap ilyen flexi-nap kivétele volt. Igaz, kettő napra való időm van, de azt és még amit hozzá gyűjtök addig, a szeptember közepén kezdődő iskolai szünetre tartogatom, mikor a családom többi tagja is itthon van.

Már két héttel ezelőtt kijelöltem ezt a hétfőt magamnak és bevallom, már akkoregy jó kis golfozás lebegett a szemem előtt. Akkor még nem tudhattam, hogy mára még mindig marad a szokatlanul meleg idő.

Bundoora Park GC, 1.hole,aug.29, 10.20 am

Rohanás sörrel és tengerrel

Rohanós hétvége, néhány fotóval illusztrálva. Első a befagyott kocsim... (fotó kattintása szombat reggel, rohanás előtt)... Ki beszél itt tavaszról???

Tizenhét

Ünneplős hónap az augusztus. Nemcsak mert három szülinapot ülünk (három, ha beleveszem a papámét is), hanem mert még egy évforduló esik erre a hónapra. 1988. augusztus 26-án érkeztünk Joshival Ausztráliába. Ma tizenhét éve.

A kora reggeli órákban értünk ide, s még igen sötét volt a város a leszállásnál, csak a lámpásorok sokaságát láttuk a gépről. Mint minden város a magasból, Melbourne fényei is fekete bársonyra kiboritott gyöngyszemekre hasonlitottak. Csodás volt! Én a halálos fáradtság mellett mégis nagyon izgatott voltam és egyre erősebben szorongattam a férjem kezét. Egyszerűen nem  akartam elhinni, hogy perceken belül leszáll a repülő és megérkezünk oda, ahova annyi hosszú éven át vágytunk. Magamban egyre csak azt mondogattam: megcsináltuk, megcsináltuk…

Emlékszem a megérkezés előtti órákban még a gépen megpróbáltam magam rászánni, hogy felvegyem a kézitáskámba tett harisnyát, merthogy farmerszoknyában utaztam, és szandálban… Merthogy a télbe érkeztünk… De nem mozdultam a helyemről, csak izgultam és és képzelgettem, vajon milyen is lesz ami itt vár ránk….

A repülőtér a korai időponthoz képest elég forgalmas volt, de hamar kivergődött a kb. 30 fős társaság, merthogy ennyien utaztunk ezen a gép Ausztriából a menekült program keretében. Az épület előtt taxikra vártunk, amit a Bevándorlási Hivatal képviselője rendelt nekünk…  Akkor éreztem először, valóban milyen hűvös az augusztusi kora reggel….  Majd lefagyott a lábam.. Mi magyarok három-négy család, ennyi taxival mentünk a majd egyórányi autózásra lévő hostelbe, egy déli kerületbe. Megérkezve hamar elrendezték az elszállásolásunkat. A Springvale-i Hostel (évekkel később bezárták, majd eladták az egész területet épületestül együtt, átépitették és manapság egy modern nyugdijas telep van a helyén) legalább 10 darab két szintes épületből állt. A szállások kétszobás részekből álltak: volt egy előtér beépitett szekrényekkel, a szobákban pedig két- két dupla ágy, éjjeliszekrény, asztal, székek. Saját WC is tartozott a lakrészhez, de fürdőszoba nem volt. Szintenként voltak női és férfi közös fürdők.

Egy központi épületben volt a hatalmas ebédlő. Teljes ellátást kaptunk, vagyis napi háromszori étkezést, azonban a munkanélküli segély (amit ott a hostel adminisztráció intézett a megérkezés utáni napokban) csaknem 70 százalékát levonták a szállásra és ellátásra. Mint később megtudtuk, ezzel akarták ösztönözni a bentlakókat, hogy ne kényelmesedjenek el, hanem költözzenek ki, mielőbb keressenek maguknak szállást… A kaja elég normális volt, bár mi Joshival nem vagyunk válogatósak…

A hostel tele volt vietnami menekültekkel, akik szegények nemcsak a kaja milyenségével  kinlódtak, hanem a kés-villa használatával is. Legtöbbjük csak a kanalat és villát tudta kezelni, a késsel sehogy nem boldogultak… Rajtuk kivül a másik nagyobb létszámú csoport az El-Salvadorból érkezettek voltak , de akadtak szép számmal irániak is. Magyarokon kivül még lengyelek voltak Európából…  Az ebédlő melletti épületben volt a mosoda, ahol pénzzel működő mosó- és száritógépeket lehetett használni...

A megérkezés utáni napokban (mire kicsit kipihentük az utazás és átállás nyavalyáit) ott helyben mint irtam intézték a dolgainkat. Az emlitett mu.nélkül segélyen kivül az egészségügyi biztositási kártyát (Medicare), s elmagyarázták, hogy nyithatunk bankszámlát, mert a segélyt oda utalják stb.stb…  A hostelhez tartoztak sportpályák is, egy külön épületben volt a szórakoztató központ: billiárd teremmel, ott lehetett tv-t nézni és hetenke kétszer filmvetités is volt. Szintén helyben volt egy nyelviskola is, ahol minden szintű angol nyelvtanfolyamokat tartottak, többnyire itt töltötték napjaikat az újonnan érkezettek.

Mindezeket a friss élményeket hosszan taglalva, legalább 5 oldalas levelekben megirtam a szüleinknek, testvéreiknek. A boritékokra szépen rákanyaritottam feladónak a nevünket, a hostel nevét, cimét, igy postáztam haza. Ezek voltak az első értesitések, amiket az Új Világból irtunk szeretteinknek, s amikre nagyon várt otthon minden cimzett. Senki közülük, soha nem kapta meg ezeket a beszámolókat. Ki a fene gondolta,  hogy még 1988-ban is elsüllyesztik a “nyugatról”  érkezett leveleket….. 

Ma este szokásunkhoz hiven pezsgővel koccintunk az évfordulóra. Tizenhét év. De sok minden történt ezalatt….

Tavasz váró

A melbourne-i tavasz közeledtének első jele a lombhullató gyümölcsfák kivirágzása, ami augusztus második felére esik.

Az egyetem egyik parkjában fotóztam le a legnépszerűbb virágzó fa-félét, ami állitólag vad-szilvafa. Valójában soha nem láttam gyümölcsöt ezeketn a fákon.. Mindesetre nagyon szépen mutatnak ha teljesen virágba borulnak. Elvirágzás után, sötétbordó levelekbe öltözik a növény. Sok helyen utcasorok vannak tele velük, igy virágzó idejükben csodásan pompáznak.

HA SZERDA,  AKKOR

Szerdánként az audivizuális résznél vagyok egész nap. Hajdanán önként jelentkeztem erre a „csere”munkára, később a többieknek kötelező lett, vagyis a mi részlegünkből átjönnek ide melózni, innen meg a mienkbe. Tanuljuk egymás munkakörét. Aki szereti, aki nem, ez van. Nekem OK, mert némi változatosságot jelent. Hajdanán itteni könyvtáros-életem kezdetén a kis kari könyvtárban mindenkinek hozzá kellett szagolnia a különböző területekhez, igy akkor az audio részt is megismertem – főleg egészségügyi (health science) vonatkozású videó- és hangkazetták, kit-ek (több darabból álló szemléltető gyakorló micsodák) alkották az állományt jellemzően a 90-es évek közepére. Megtanultuk a lejátszók kezelését és hibaelháritást is – persze csak alapfokon. A videokazetták között nemcsak VHS, hanem U-matic rendszerű is szép számmal akadt (Európában talán Béta néven futott) és ezek lejátszói is elég massziv monstrumok voltak. A legnagyobb frászt ezek okozták, főleg az esti szolgálatnál, mikor csak keetten dolgoztunk  és nekem kellett megtalálni a bibik okát..... A főkarra való költözés után ez a kis rész is beolvadt a nagyba, ahol s kotta-, hangszalag és LP gyűjtemény is volt. Idővel ez utóbbi lekerült az alagsori raktárba, átadva helyét a CD-kollekciónak, a tananyagokhoz kapcsolodó videók mellé pedig megjelentek a DVD-k is (de vannak ún. Képlemezek is, amik a mai kompakt lemezek elődei voltak, több száz darab van a polcokon belőlük, de csak bent lehet lenézni, mert lejátszót már lehet kapni ezeknek, nekünk is 3 db maradt).  Legújabban pedig az egyetemi előadásokat hangrögzitik és aki nem tud részt venni azokon, on-line a komputeren lehallgathatja akár otthon is... Szintén újabb dolog a TV aktuális műsorainak rögzitése és a legérdekesebbek DVD-re kerülve bekerülnek az állományba...

Valójában az önkéntességet film- és zeneimádatom ösztönözte. Minden szerdán felpakolok és hazacipelek néhányat belőlük… Csak több idő kéne a filmek megkukkantásához (az is az előnyök közé tarozik, hogy magamnak meghosszabbitom akár több hétre is, mint az „átlagpolgárok” egy hétre tudják kölcsönözni…). Ugyanigy van a CD-kel. Ha valami klasszat találok, Zsebfiú átégeti nekem… Jelenleg is néhány CD csücsül a kocsimban és reggelenként mostanában nem a rádió társalgó-politizáló műsorait hallgatom, hanem pl. a Cream 1968-as lemeze dob fel, Eric Clapton fenegyere-szólóival, vagy egy kubai salsa (azt persze nem a Cream játssza…haha). Sok régi film is található az állományban, értem ezalatt a klasszikus   40-es, 50-es évek filmjeit, Hichcock-on át Kurosawáig. Szeretem a BBC Shakespeare, Jane Austen sorozatait, de a manapság nagysikerű tv-sorozatokat is megveszi a könytár igy a Buffy, The  Simpsons, Star Treck, Will and Grace stb.stb.... Van miből mazsoláznom hétről hétre.  Jenlenlegi nézésre nálam van az „Ali” (a bokszolóról), a „Makrancos hölgy” (The timing of the shrew,Liz Taylorra és Richard Burton-nel, a „Casablanca”  (a lányomnak, mert még nem látta), a „Femme fatal” (Antonio Banderassal), egy mexikói film „El anzuelo” angolul  The hook....

A nap egyetlen "depis" (a testvérem hivta igy nemrégen a depressziót..) része, mikor délutánonként épp az én beosztásom alatt megjelenik  Michelle, a vakvezető-kutyával közlekedő világtalan, süket-néma teremtés, akivel kommunikálnom kell(ene). Legjobb esetben csak a csökkent-képességüek (rokkantak?)  szobáját kéri (angolul „Equity and Access Room” ), de néha jelbeszéddel és némi hanggal kérdez, de hallani már nem hallja a választ… ha leirom, legalább 5 cm-es betűkkel kell tennem, mert különben nem látja…. Tudom nem szép dolog, de néha elgondolkozom, vajon miért tanul szegénykém? Hol fogja hasznositani, illetve hol fog dolgozni? Mindenesetre értékelem a küzdelmét, hogy hetente néhányszor bekeveri magát az egyetemre. Legalább csinál valamit….

VÉLETLEN?

A hétvégén elmentünk vacsorázni, megünnepelve Dani fiúnk szülinapját. A kedvelt közeli olasz vendéglőben, aminek családon belül csak “Hodály” a közkedvelt neve, szokásunkhoz hiven egy távoli sarokban kértünk asztalt. Valóban nagy a helyiség igy sok az asztal és kicsit zajos. Nem is kicsit. Zajos. Valamikor ez a hely igazi pub-hotel volt (itt a kocsmát ezért is hivják hotel-nek, mert az emeleten volt régen a szállás… sőt városszerte néhány kocsma meg is maradt régi rendszerben működőnek, ki lehet venni szobát is… vidéken gyakoribb ez a régi forma). Ez a hely, mikor még csak pub volt,  épp akkor égett ki, mikor erre a környékre költöztünk, aztán évekig húzódott a felújitása. Végül vagy két éve (jó öt évig való zárva) az eredeitleg 1890-ben épült épület renoválását befejezték. A hátsó fertálya megmaradt csak ivónak, az elülső részben pedig kinyitottak egy olasz éttermet.

A kaja nagyon jó és nagyon olcsó. Az adagokról nem is beszélve. A kisadag tészták akkora tányéron érkeznek és olyan méretben,, hogy igen éhesnek kell lenni a beteperésükhöz. A rendes (full) adagok valóan nagyétküeknek valók. A húsfélék is jó áron vannak (olaszul szerepelnek az étlapon, ‘pollo’ a csirke, de az olasz név alatt ott az angol forditás is, meg a részletek.. mégis jó, ha tudja az ember mit is készül legyűrni…) és jó férfi tenyérnyi nagyságban boritják be a tányért. A gyerekek, de jómagam is, általában nem tudunk megbirkózni az adagokkal, ilyenkor kérünk a pincértől aufólia dobozkát és abba pakoljuk a megmaradt adagot (más is ezt csinálja...). Tegnap Dani fél lasagna-ja igy került hazavitelre.

De ami miatt megemlitem ezt a tegnapi vacsit, az az, hogy a vendéglőben minden asztalnak van egy száma, ami a valamelyik asztallábon virit, igy a pincérek eszerint a szám szerint irják fel a rendelést, a kimenetelnél pedig csak fizetni kell a kasszánál bemondva a számot. A komputer kinyomja a részleteket, kaja-pia részletezve, márcsak fizetni kell.

No ahogy ott megérkezés után ücsörgünk és böngésszük az étlapot, odalebben egy pincérlány-tündérke felvenni az ital-rendelést. Csakhogy valahogy az asztal számát nem találta, mivel az a másik oldalra esett. És mi volt a szám, ahova lehuppantunk, anélkül, hogy láttuk volna a számot: D13.

Danika 13. szülinapján…  Hm.

Kicsiny itteni családunkban utolsónak Zsebifiú ünnepli a szülinapját, igy tél vége felé. A mai napon tölti be a tizenhármat, igy agyő gyerekkor, belépés a - tinédzser korba.

Ha az ő születéséről akarok irni, akkor időben vissza kell mennem Zsebilány születéséig. Lábadozóban a 19 órás vajúdástól minden nővér kérdése az volt: „ Első baba?”. Én meg azt válaszoltam mindegyiknek: „Első és utolsó”. Az egyikük azonban tréfásan megjegyezte: „Ugyan, három év múlva megint találkozunk, visszatér Ön is, mint a többiek”.  Gondoltam, kivétel erősiti a szabályt. De ez a jóslat csak jóval később jutott eszembe ismét.

Kislányunk szépen növekedett és másfél éves kora után a körzeti nővér és barátnőim információi alapján feliratkoztam egy a körzetünkben lévő ún. ’play-group’ várólistájára.  Ezeket a játszócsoportokat lelkes anyukák szervezik némi tanácsi segédlettel, általában Community Házakban, a kerületi csecsemő- és gyerekgondozó extra helyiségeiben van az összejövetel, a még közösségbe nem járó gyerekek rendszeres összejárására. Na, ez a magyarázat aztán elég  hülyére sikeredett.

A lényeg: a gyerekekkel otthon maradó mamák hetente egyszer elviszik a kicsit egy játszó csoportba, ahol a gyerek először ismerkedik meg a nagyobb hasonló korú gyerek-társasággal. Minden héten másik mama felelős a programért pl. gyúrmázás, hulló levelek gyűjtése és festése, mesélés, gyerekdalok tanitása. Talán igy érthetőbb.  Nekünk Zsebivel meg különösen jól jött egy ilyen kis közösség, mert kicsit be voltunk zárva (igaz én heti két napot dolgoztam, csütörtök és szombati napokon) és gondoltam, a játszás mellett összeszed egy kis angol nyelvtudást is.  Mázlimra nagyon jó kis csapat gyűlt össze, főleg ami a mamákat illeti. Csupa 35+ korú nőci és mindegyikük kettő, de inkább három gyerekkel s ezekből a Zebivel hasonló korúak jártak a játszócsoportba. Heti egy alkalommal két és fél órát voltunk együtt és a gyerekkel való foglalkozáson kivül mi mamák kávézgattunk és cseverésztünk. Igen jól beilleszkedve a kis közösségbe , a sok dumcsizás közben egyre többször kérdezgették tőlem, mikorra tervezem a második gyereket. Mondtam semmikorra, mert nem vagyok már egy mai csirke, ez ez egy egészséges, okos, kész, vége. Elég értetlenül fogadták a kifogásaimat, hisz kiderült szinte mindannyian azonos korúak (volt is két terhes mama közöttük) voltak, szerintük a korom nem lehet kifogás. Először ez ejtett gondolkodóba. Majd a másik érv, amiben teljesen igazuk volt: mivel itt nincsenek rokonaink, az  egyke gyerek valóban igencsak magányos lesz, se testvér, se unokatestvér, nagyszülők, nagynénik stb.stb. A lelkem kezdett nőni és egy idő után éreztem,  a sokszor hangoztatott „kész, vége” gyerekügy mégsem olyan végleges. Joshival néhányszor átrágtuk a témát, nem mondom, hogy elsőre rögtön fülig ért a szája az újabb gyerek gondolatától, de napirenden tartottuk... Igy mikor elmentem a dokinkhoz aki megcsinálta a tesztet, s kiderült augusztus 17-re egy újabb taggal bővül a család – mindhárman nagyon boldogok voltunk (bár Zsebilány nemigen érthette miért ugrándozom, mint egy kerge kenguru).

A kórház kiválasztásában is a play group-os csajok adták az ötletet, mert kiderült nem muszáj a körzetemben lévőbe menni, választhatok a másik kerületből is, és amit ajánlottak, egy kis állami kórhá, az szülészetének jó hire volt. Végig odajártam a terhesgondozásra is, s ott a születés napját viszont megváltoztattták augusztus 19-re. Mivel 37 éves elmúltam a 18. héten aktuális ultrahangon kivül magzatviz-vizsgálatot is kellett csináltatnom – ez volt hivatott kimutani az esetleges genetikai  problémákat (pl. mongoloid, angolul Down-syndrome). Bár biztos voltam benne a kicsim egészséges, majdnem a plafonig ugrottam, mikor felhivtak az eredeménnyel – de volt másik oka is: megkérdezték akarom-e tudni a gyerek nemét. Azonnal kiböktem az igen választ és erre a nővér közölte: kisfiam lesz. Ez igazán jó „tervezés” volt, kislány után kisfiú, hurrá!

Mivel Zsebilány épp befutó volt a tervezett napra, gondoltam a kismanusnál is igy lesz. Nyertem. Augusztus 20-án reggel fél hétkor ébresztettek a fájások. Egy óra múlva a kórházban voltunk. Bejelentkezés után átöltöztem és el kezdtem róni a folyósot le- és fel. Sokat tanultam az első szülésnél elkövetett hibáimból, nem szabad lefeküdni, mondogattam magamban és sétáltam tovább. Joshi közben hazarohant, mert otthon felejtettük a videokamerát, gondoltunk van idő érte menni, hisz előttem az egész nap. Egyszercsak éreztem, hogy már tólófájásaim vannak, igy beszóltam a szülésznő-szobába, ugyan nézzen meg valamelyikük mizujs a kisöreggel. Iziben ott is maradtam az ágyon, mert a baba már nyomta ki a fejét. A szülésznő meg a nővérek meg kérdezték hova tűnt az apuka, hisz kezdődik a hóka-móka... Abban az időben még csak a tervezőasztalon létezett a mobil telefon, hiába hivtük az otthoni számomat, J. már úton volt visszafelé.

Mire J. bezuhant már majdnem kint volt a gyerek. Déli fél egykor Dániel István az én másodszülöttem és első fiam kibukkant a nagyvilágba (az István nevet apám után kapta, az hogy Szt. István napján született ez esetben véletlen). Hatalmas babus volt és  olyan tiszta a bőre, mintha születés előtt lefürdött volna. Nagyon csendeske volt, csak egy picit nyekergettt ahogy magamhoz vettem, és csak akkor kezdett nyivákolni mikor rátették a mérlegre. Négy kilót nyomott. Másodszorra már négy és fél óra alatt teljesitettem a programot, vagyis a szülést. Alig múlt el az én szülinapom és érkezett egy új jövevény auguszutus havában. Életem legszebb szülinapi ajándéka volt az az egészséges kisbaba.

A kórház valóban szuper volt. Háromágyas szobába kerültem és négy napig kettesben voltam egy fiatal kismamával. A kaja egyenesen fini volt, három-féle választék volt még a reggeliből is. Látogató magyar barátaink akik a vacsora-idő körül jöttek (este 8-ig van látogatás) és nem akartak hinni a szemüknek az ételtől roskadozó tálca láttán – szerintem a kismamák étrendje  különösen fontos...

Ennyit az emlékekről. Jelenidőben pedig a Tinédzser a szülinapjára kapott új görkorcsolyával száguldozik le-föl az utcánkban. Már majdnem olyan magas a srác, mint én (168 cm vagyok)....

1992.augusztus 20.

APRÓSÁGOK

1.Az előző egyik bejegyzésemben illusztráltam is a ‘dreadlocks’ hajviseletet. Miközben irtam, kiszóltam  a dolgozóból Zsebilánynak: “Te hogy forditanád a “dreadlocks”-ot magyarra?”  A válasz azonnal érkezett: “Csimbók”…. Akkor fel sem tűnt, csak később kezdtem gondolkozni, honnan a fenéből tudja a gyerek ezt a szót…. Ma miközben felvettem őt a holnapi suli-koncert próbájáról, eszembe jutott és megkérdeztem. Kiderült, hogy a férjem a “ludas”…. A múlt tenisz szezonban Zsebifú csapatában volt egy ikerpár és az apjuk hordta “csimbókokban” a haját, legalábbi Joshi igy jellemezte a ‘dreadlocks’-ot (ami Bikfic tájékoztatása szerint “raszta-haj” otthon) és Zizinek ezzel meg is ragadt a szó.  Úgy jó évvel ezelőtt… Ügyes. Illetve, okos.

2. A múlt szombat reggel a szokásos hajnali rohanással a lányomat én dobtam le a 8-kor kezdődő teniszversenyén. Megvártam az egyéni meccseket (amik után két-két páros mérkőzés is következik) és elhatároztam körülnézek Dani-ügyben, vagyis ajándéknézőbe indultam. Ő ugyanis  nemsokára négyünk közül utolsónak ünnepli szülinapját. Tankolnom is kellett és fizetéskor kértem egy huszast készpénzt. Elég szétszórt hangulatban voltam, a frissen vett napilap cimlapjának olvasása jobban lekötött, mint a fizetés – és ahogy kihajtottam az útra belémnyilalt, nem emlékeszem a huszasra, hogy a kezemben lett volna.  Az első lámpa után kihúztam és megnéztem pénztárcámat, a húsz dolcsis nem volt ott.  Biztos voltam benne a benziskutas nem adta oda…  Mit tehettem, visszakanyarodtam és újra ott áltam a manus előtt – aki egy szakállas arab urge volt, Abdullah névvel a a  pulcsiján.

Mondom neki mi a szitu (közben nézem a pult környékét, hátha leejtettem a zsozsót), erre száttárta a karját, hogy nem emlékszik, nagy a forgalom (mögöttem is már álltak már vagy hárman). Én meg hajtogatom a magamét, hogy biztos vagyok benne, nem adta ide a pénzt. Végülis elkérte a telefonszámomat, és igéretet tett ha déli váltásnál kiderül a többlet, felhiv. Mit tagadjam, nem repkedtem az ötlettől. Én nem tudtam bizonyitani, hogy nem vettem át, ő meg nem emlékezett, bár kevés idő telt el, a forgalmas kútnál , állandó jövés-menés van. Irtó pipa voltam magamra, hogy hülyeséget csináltam, nem jellemző rám. Bár húsz dolcsi nem a világ vége, mégsem repked az, ha elveszit ennyit (vagy ha ennyivel vágják át…)

Déli egy óra körül megszólalt otthon a telefon – a benzinkutas hivott, hogy megcsinálták az elszámolást és húsz dolcsi többletük volt. Mehetek a pénzemért. Tanulság:  mégis csak jó helyen élek.

MENTŐCSÓNAK

Két napos fejtágitón voltam, illetve hivjuk „workshop”-nak. Meglepően jó volt, szinte egy percet sem unatkoztunk, bár a téma „Optimising Teamwork”  nem különösen hozza lázba az embert – viszont egy remek előadó, vagy kurzus-vezető, hivjuk akárhogy, jópofa helyzetgyakorlatos, különféle pszichológiai tesztek készitése és értékelése – szóval hasznosan eltöltött idő volt. Mint megtudtuk a könyvtár valamennyi osztálya részt vesz majd ezen a tanfolyamon,s mi voltunk a második eresztés (illetve a mi osztályunk fele), előttünk a beszerzési részleg (acquasition) tanulgatta a jó csoportmunka rejtelmeit.

Huszan voltunk, ebből négy főnök – maga a division-librarian, és három team-leader. Az osztályunk 4 csoportból áll: könyvtárközi kölcsönzés, audio-vizuális kölcsönzés, attendant csoport (könyveket polcra visszarakók – mondja meg valaki magyarul) és a loans-reserve (könyvkölcsönzés – 3 órás rövid kölcsönzés). Persze hülyeség a forditásokba belebonyolódnom.

Ez a két egésznapos foglalkozás azért volt élvezhető, mert az azt vezető pofa az ún. aktiv, belevonós stilusban adott elő... Szeretem az ilyen fajta előadót, aki kérdez, elmondja a mondat első felét és nekünk kell befejezni... (Az ellentéte, az Unalmas, aki csak kivetiti a falra és elmondja amit kivetitett.)

De maradjunk a csoport-munka fejlesztésénél. Volt egy feladat amit muszáj elmesélnem.

A lényege, hogy először egyénileg kellett megcsinálni, majd egy játék útján kiválaszott csoportja lett az embernek és ugyanazt a feladatot közösen is megcsináltuk. Végülis négy eredmény született: az egyéni, a csoportos, a többi csoporttal összevetett és a megoldás...

De részleteiben érdekesebb: adott egy privát jacht amin tűz ütött ki és a felszerelés nagy része a lángokban veszett. A hajó lasssan süllyed és a menekülni kényszerülő személyzet (én, mi) nem tudjuk pontosan hol is vagyunk, mert az összes műszer tönkrement. Ami sejtünk, kb. 1,500 kilóméterre lehetünk a partoktól. 15 darab tárgy maradt sértetlen és egy gumi mentőcsónak evezőkkel. A feladat először egyénileg fontossági sorrendbe tenni a tárgyakat, tehát a legfontosabbtól a legkevésbé fontosig.

A tárgyak: sextant (navigációs műszer)

               borotválkozó tükör

               20 literes tank vizzel

               Szúnyogháló

               1 csomag Army C Rations (katonai túlélő csomag, ami alapélelmet is tartalmaz)

               Csendes Óceán térkép

               Ülőpárna

               7,5 liter gázolaj

               Kis tranzisztoros rádió

               Cápa riasztó

               2 négyzetméter plasztik (opaque plastic)

               1 liter Puerto Ricoi rum

               5 méter műanyag kötél

               2 láda csokiszelet (24 szelet dobozonként)

               Horgászfelszerelés

Az én fontossági listám  ez lett (5-6 perc alatt kellett összeállitani)

l. 20 literes tank vizzel

2. sextant

3. katonai túlélő csomag

4. borotválkozó tükör

5. horgászfelszerelés

6. cápa riasztó

7. ülőpárna

8. 2 négyzetméter plasztik lepedő

9. 1 liter rum

10. 5 méter müanyag kötél

11. 2 láda csokiszelet

12. szúnyogháló

13. 7.5 liter gázolaj

14. tranzisztoros rádió

15. Csendes óceán térkép

Abból indultam ki, hogy a viz nélkül csak 8 napig birja az ember, tehát viz a legfontosabb, aztán a mérőműszer a navigáláshoz kell, a katonai csomag meg kaját tartalmaz, a tükörrel villogni kell, hogy észrevegyenek, a pecabot a halfogáshoz kell (kaja), a cápariasztó-szer is fontos a túléléshez (bár hátrább kerülhetett volna...), az ülőpárna a 7. helyen???, gondoltam jeladásra ez se rossz (ússzon a vizen, hátha észreveszik), a plasztik darab a nap ellen kell, a rum meg hogy leigya magát az ember a végső elkeseredés szélén..., a kötél talán összekötözni a párnákat (vagy magunkat, nehogy kiessünk a csónakból), a csoki jó kaja, de szomjas lesz tőle az ember, ezért eléggé hátrasoroltam. Az uccsó négy volt a legfeleslegesebb, mert mire jó a szúnyogháló, a gázolaj és a rádió (ami amúgysem szól), na és a térkép. Valahogy ez került a végére.

Ezután összeült a véletlenül kialakitott csoportom és el kezdtük a közös munkát. Tagok: 1. Julie, aki a Reserve szekcióban team-leader, de nagyon halk teremtés. 2. David, az Audiónál dolgozik, olyan „kurva-okos” tipus és haspók, olyan malackás kinézete van. 3. Robyn, az én csoportomban részfoglalkozású kollegina és 4. jómagam. Na nekiestünk a munkának, és anélkül, hogy megválasztottuk volna vezetőnek, rögtön David vette át a hatalmat. Totál magabiztossággal közölte az ő általa kidolgozott, szerinte bomba-biztos listát. Robyn és én azért próbáltunk hatni, de sajnos nem domináltunk kellően, igaz a rumot a hátsó besorolásban sikerült tartani, de a kajaféléket  egyet sem, bár ez utóbbi miatt nagy harcot vivtunk David-del. Abban is lesöpört, hogy a sextant műszert csak térképpel együtt lehet használni és mivel nem tudjuk mi a hajó helyzete, az nem fontos. Végül mégis az első hatba kerültek.  A legérdekesebb Julie volt, aki egy szót sem szólt, mi nem kérdeztük, ő meg nem nyilatkozott. Ime a csoport (illetve nagyrészt David) listája:

l. 20 l kanna viz

2. katonai túlélő csomag

3. horgász felszerelés

4. 2 láda csoki

5. csendes óceán térkép

6. sextant

7. borotválkozó tükör

8. plasztik takaró

9. 1 liter rum

10. 5 méter nylon kötél

11. cápa riasztó

12. 7,5 liter gázolaj

13. moszkitó háló

14. ülő párna

15. tranzisztoros rádió

Ha még van aki velem van ennyi lista olvasása után, az várja is meg a végét. A végén ugyanis megtudtuk, hogy mi a „hivatalos” sorrend, illetve az Amerikai Haditengerészet szerinti „expert ranking”.  Jelszó: túlélés, csak a kérdés hogyan és meddig? Ime:

1. borotválkozó tükör (mondtam én, hogy villogni kell, de senki nem hallgatott rám)
2. gázolaj (koppanás gyerekek, nálunk 12. helyen. Okosak szerint be kell önteni a vizbe, hogy észrevegyenek a repcsikről.  Jó  buták vagyunk)
3. viz (legalább elöl van náluk is)
4. katonai túlélő csomag (ez is ült)
5. plasztik takaró (pedig Robyn mondogatta, hogy kell az a nap ellen)
6. csoki (nehogy David éhen haljon)
7. horgászfelszerelés
8. nylon kötél
9. ülőpárna
10. cápa riasztószer (állitólag létezik ilyen!!)
11. rum (na de ilyen hátul???, persze, mert kiszárad tőle az ember, haha és szomjas lesz...)
12. tranzisztoros rádió
13. Csendes Óceán térkép (mit szidom David-et, én akartam előre, aztán mi lett)
14. szúnyogháló
15. sextant (pedig olyan fontosnak tűnt, viszont  nem térkép kell a használatához, hanem asztal, mint kiderült).

Amerikai tengerészet szerint  ha 36 órán belül nem találják meg a hajótörötteket, akkor annyi. Szóval hiába a sok csoki, meg viz....

Overallban a négy csoportból a harmadikok lettünk, viszont egyéniben Julie lett az első. Mint kiderült az ő sorrendje állt a legközelebb a tengerészekéhez. Miért nem szólt bele mikor csináltuk? Állitólag azt hitte hülyeségeket irt, azért különbözött az övé a mienktől. De ha szólt volna, talán elgondolkoztunk volna rajta... Elvben a csoport pontjainak jobbnak kell lennie az egyéninél, mert ez mutatja a közös munka eredményességét. Nálunk Julie is és és én is jobb voltam, mint a csoport együtt.  Tanulság? Jópofa gyakorlat volt, még szerencse, hogy csak az volt. Az életben megszivtuk volna.

DEZODOR

“Megfigyeltem, hogy a cegnel sokak asztalan van kint chips...nem csoda, ha hiznak...nap kozben folyamatosan eszik...

A masik ilyen erdekes szokas ugy nez ki cegfuggo, mivel kerdeztem masoktol is es mas helyen nem tapasztaltak....nalunk sok ferfi kollegamnak az asztalan a monitor mellett egy flakon dezodor is all, amit nap kozben kulonbozo idokozonkent magukra fujnak. Van aki csak hazamenetel elott, van aki delben ebedszunetkor is, van aki mar reggel...ennel mar csak az volt durvabb, mikor Vivian (aki holgy...) mikozben beszelgetett Shane-nel, elvette kerdes nelkul Shane dezodorjat es fujt belole magara...ferfiillatot...Ha 1-2 ember csinalna, azt mondom, hulye, de kapasbol korulottem ossze birok szamolni 5-6 embert...fonokot is belertve...O az ugyfellatogatas elott csinalja....ja es ruhara...kivulrol....van aki ket reteg ruha koze...Anno emlekszem, kozepiskolaban testneveles ora utan voltak, akik zuhanyzas helyett ezt csinaltak, de azok mas idok voltak...Furcsa...; )”  idézet egy blogból, ami tegnap iródott Brisbane-ben,  (Queensland állam,  Ausztrália.)

A fentieken igencsak jót mosolyogtam.

Ez a dezodorosdi nekem is nagyon cégbelinek tűnik, talán a nyári nagymelegben kialakitott szokás, de talán a főnök szag-érzékeny és ő szoktatta rá a beosztottjait....

Mindenesetre én és a kollégáim néha szivesen kitennénk az információs és kölcsönző pultra nem is egy flakon dezodórt, mert vannak jónéhányan, diákok, nem-diákok, akik nemigen használják, vagy nem is ismerik  (nációkat nem nevezek meg, nem akarok leszólni, vagy általánositani...)

Sajnos nálunk az egyetemen, s nemcsak a könyvtárban, hanem úgy „unblock” az intézménynél nincs még öltözködési kód sem. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag bármiben járhatunk dolgozni: jeans-ben, nyáron rövid short-ban és ugyanez vonatkozik az akadémiai személyzetre is (magyarul egyetemi tanárok).  Néhány éve azonban a mi csoportunk addig lobbizottk, mig nem csináltathattunk magunknak az egyetem logójával diszitett egyenruhát, vagyis blúzokat, pólókat, sötétkék szoknyát, nadrágot és blézert. Nem tették kötelezővé,  de a fél társaság (igy én is) a mai napig hordjuk ezeket a darabokat és nagyon profin nézünk ki. ( Ez volt a cél.... )

Egyetlen egyszer fordult elő, hogy muszáj volt beszélnem a csoportvezetővel, mert az egyik kisegitőnkkel képtelen voltam együtt dolgozni. Szagilag.

A történet főhőse Jennifer, aki szerintem csak azért került hozzánk dolgozni, mert a  nagyfőnökünk épp egy éves amerikai csere-munkán volt. Ő kiment a keleti-part egyik államának egyik egyetémének könyvtárába és az ottani ugyanilyen pozicióban lévő főnök csaj meg idejött hozzánk. (Érdekességnek még elmondom, nemcsak az állást cseréltek, hanem egymás házában éltek és a egymás kocsiját vezették (férjet nem cseréltek, mert a mi főnökcsajunk magával vitte, az amerikainak meg nem volt....hahaha). Szóval Jackie el, Barbara meg ide... Utóbbi egy igen csendes, magányos teremtés volt, aki nemigen bolygatta az itt megszokott dolgokat, szinte észrevétlenül jött-ment. Viszont gyökeresen szakitott a Jackie által bevett néhány szokással, pl.  ő diákokat is felvett kisegitőnek a szerviz-területekre és az ő könnyed, mindent-elfogadó stilusa miatt került közénk Jennifer is.  Ez a lányzó, amellett hogy épp könyvtárosnak tanult, minden másban totál kilógott nemcsak közülünk, de mindenhonnan. Először is öltözködésben a ’Szakadt Rozi’ stilust követte, amiben voltak punk-os elemek és rongyos-elemek - vagyis borzalmas ruhadarabokat vett fel, igy csőnadrágra  földig érő szoknyát, a lábán  bakanccsal és frizurának ún. ’dreadlock’ hajat hordott.

Illusztrációnak: ez a "dreadlock" séró

Zenekari árok

MELEGSÉGEK

Nehezen tudtam elképzelni, hogy a fenébe birták az ausztrálok a hűvös éjszakákat (és mint a tegnapi nap igazolta) és nappalokat kihúzni hajdanán, mikor nem használtak korszerű fűtéseket?

Mert akárhogy akarja magának az ember bemagyarázni, hogy ez nem olyan nagyon hideg, azért Melbourne-ben a téli hónapok alatt igen sokszor lecsúszik éjszaka 10 fok alá, s a napközbeni 12-15 fokban biza elkél a fűtés.

Az első házban amit Kakastól béreltünk fél évre (ő egy kedves magyar 56-os honfitárs volt, aki kicsit mélynövésű gyanánt kicsit feltornyozta a haját, hátha ez a néhány plusz centi hozzáadódik az összhöz…) csak egy kandalló volt a nappaliban, az sem működött. Megpróbáltunk K. segitségével begyújtani, de meleg nem lett, csak a füstöt nyeltük (a kémény totál el lehetett dugulva)… Az októberi fagyoskodástól egy kölcsönkapott ún. kerozin-kályha mentett meg (akkor már terhes voltam a lányunkkal, nyilván ez a másállapot is fokozhatta a hidegérzésemet, mert állandóan vacogtam..), ami gyakorlatilag egy campingezéshez használatos kb. 70 cm magas henger alakú hordozható herkentyű volt. Én addig azt hittem, kerozin csak a repülőkbe kell, és ime itt meg fűtésre használták. Tényleg jól be lehetett vele durrantani, meg cipeltük ide-oda, a hálóba, a fürdőszobába. Valami kis szaga volt, de még  undorodós kismama létemre sem zavart.

Következett Öregjózsi kéglije, ami vagy háromszor akkor volt, mint Kakasé, mert volt három hálószobája, plusz a hátsó rész kiterjesztve (un. rumpus-room, ahol két billiard asztal is elfért volna, de nálunk üresen állt az egész, mert nem ilyen asztalunk, de rendes sem igen volt mikor oda beköltöztünk) – fűtés viszont ott is az egész házban csak a nappaliban volt, egy fali gázkonvektor formájában. Egy kicsit mégis más volt az otthoni ismeretes konvektorokhoz: ez inkább egy gázzal működő hősugárzó volt, amiből egy ventilator fújta ki a meleget. Elég eleget csinált, de főleg a nappaliban, a hálókba már alig-alig jutott. Pici Zsebilány ebbe az egyik hűvöskés hálószobába került, de velünk együtt elég jól birta a cidris éjszakákat.

Fűtési körülményeink minőség- és modernségbeli ugrása a következő bérelt háznál kezdődött, aminek kiválasztásánál már fűtés- és hűtésszempontok is jelentős szerepet játszottak. Akkor már (90-es évek közepe) több házban jártunk ahol az ún. ducted-air-fűtés működött.

Hát ennyi történt! A térképen Victoria déli része látható, a kékes rész a tenger, a fehér meg a föld (stilusosan fehér-föld).  Az 1. és 17. szám közötti a Port Phiilip Bay, ez a városi öböl, e körül terült el Melbourne.  Vagyis látható, hogy a várost teljesen elkerülte a hóesés - kivéve a 23. számmal jelölt ériát. Ez pedig Eltham kerület. Ide jár Zsebilány suliba, s valóban kicsit dimbes-dombos a vidék,  de mégis fura hogy az attól keletre és északra  fekvö valóban hegyeken nem esett. Egyébként a suliból kijövö lányok is csak hallották a hóesés hirét, de csak szállingóhatott, nem maradt meg semmi nyoma...

A nagyszám ebben a mai havazásban  az volt, hogy föleg a tengerpart mentén esett - ami valóban kész természeti csoda. A 2. és 3. számmal jelzett részen példul soha a büdös életben nem láttak havat az arra élök! A gyerekek kirohantak a suliból és elkezdtek hócsatázni, életükben elöször!!! 

Ez a kis Nokedli is látszólag nagyon élvezi a szörf deszkán való csúszkálást!

REKORD

Reggel azzal hitegettek, hogy rekordot döntő hideg lesz ma Melbourne-ben.  Bár egy héten belül másodszor kellett a bejegesedett kocsiablakokat leönteni vizzel, gondoltam ez a szokásos túlzás, itt mindenki elég nagy ügyet csinál egy kis hideg fuvallatból…

A beigért napközi 10 fok igaz ritkán, de előfordult már - méláztam a kocsiban. Mit riogatnak bennünet 300 méter feletti havazással, no meg a city-ben hószállingózással – ami legutóbb 1986-ban fordult elő.

A déli sétám azonban igen rövidre sikeredett, nemcsak mert kevéske időm maradt rá, hanem mert jó csipős szél fújt és még a kipirosodott fülemet is megtapogatattam a kolléganőimmel (akik nagyrésze télen-nyáron bent ücsörög a tea-roomban)…

Na mondom, visszaérve a helyemre, megkémleljük mit mond a melbourne-i pillanatnyi hőmérséklet a netet. Hát biza az 7 fokot mutatott!!! Rekord ide-oda nemigen emlékszem az elmúlt 16 év alatt ilyen hűs nappalra! Azonban iIgy késő délután táján viszont kicsit csalódott is vagyok, mert nem lettem történelmi tanúja a városi havazásnak.  Csak igérgették, aztán semmi (legalábbis ebben az kerületben).

Pánikra azonban nincs sok ok. Holnapra már 15 fokot igérnek. Melbourne várhatja a következő húsz eves periodust, hogy megint kicsit cidrizzen.

MEINE FREUDIN

08.08.

Augusztus havának nyolcadik napja: a születésem napja. Összejöttünk néhányan erre a hónapra. Apám egy nappal előbb ünnepel, a kisfiam pedig a hónap végefelé huszadikán született.

A múltból néhány kedves szülinapra kapott tárgy emléke jut eszembe: a tizenkettediken a szüleim, bár kiskeresetű emberek voltak, egy gyönyörű karórával, egy akkor divatos ún. stewardes táskával és egy „csomagból vett” (ha van valaki aki emlékszik erre... csomagból venni, a kollégáktól, barátnőktől, akiknek nyugati rokonai küldözgették a megúnt cuccokat és a vámolás kifizetése után is buli volt eladogatni azokat) szivacsos alsószoknyával (miket hordtunk!!) leptek meg. A tizenhatodikra apai nagymamán vett egy ónix köves arany pecsétgyűrűt. Az enyém köve fekete , apámé aki akkor lett negyven éves, zöld szinű volt. A mai napig hordom, főleg télen, mert nyáron dagadtabb a kezem, kicsit szorit, még mindig elegáns és igazán antik jellegű darab. A tizennyolcadikra ugyancsak nagymamától egy arany pénzgyűrűt kaptam. Emlékszem én választottam ki egy Kigyó utcai ékszerboltblan a belvárosban. Nagymama a pénzt adta, s mert ő Rákoscsabán élt, nemigen járt el. Nem is tudom járt-e valaha a Váci utca környékén. Anyukámmal mentünk el nézelődni és ez a fajta gyűrű akkor nagy divat volt. A pénzérmén Sárkányölő Szentgyörgy figurája van. Errefelé nemigen látni ilyen darabot, mert akárhányszor felveszem, főleg az ázsiai diákok nagy szemekkel csodálják.

Kár azt gondolni rólam, hogy csak a kapott ajándéktárgyakra emlékszem, bár az Oroszlán jegyében született nőkre igencsak jellemző, hogy szeretik az ékszereket (főleg az aranyat, hisz a Nap a jegy uralkodó égiteste)... Mit tagadjam, tipukus Oroszlán vagyok...  A gyerekkori szülinapok ünneplése nagyrészt mindig Rákoscsabán történt. Az egész kiterjedt család összegyűlt a nagymamáék kicsiny házában – három gyerekük, férjestül, feleségestül, gyerekestü. De nemcsek szülinapokra, hanem névnapokra, karácsonyra, húsvétra, az éves csabai búcsúkra.. Csak két turnusban tudtunk ebédelni, olyan kicsi volt a konyha. De nyáron, mikor apám és az én szülinapom volt az udvaron teritettek két hatalmas asztalon, s igy mindenki együtt ült. Nagyanyám mindig húslevest főzőtt, ami órákig rotyogott a sparhelton (igy irják?). Külön tálalta a főtt marhahúst tormával, a zöldségeket. a saját gyúrású leves- metéltet, s külön lábasban jött az aranyszinű leves. Második fogásnak vagy csirkepaprikás volt nokedlival, vagy rántott karaj petrezselymes kruplival.  Télen pedig töltött káposzta.Szerintem minden magyar család ezt ette vasárnapi ebédre....

Ami az éveim számát illeti, a ami napig a legtragikusabb a 30. életévem elérése volt.  Bátran mondhatom, igazi tragédiaként éltem meg.

Egyszerűen hihetetlennek tűnt ebbe az életkorba lépni és képtelen voltam kibékülni a tudattal, hogy a huszas számoknak vége, s ezennel mostmár igencsak a felnőttség közelébe kerültem, hisz ha valaki harmincas....  Ilyesztő érzés volt. Azt gondoltam, harminc évesen az embernek meg kell komolyodnia, ekkor már kezdődhet mindenféle „számadás” féle, felmutatni csomó eredményt. Igaz volt egy diplomám, egy rövidéletű első házasságom (ez nemigen eredmény,de listázni kellett), a második házasságba épp belekezdtünk, volt egy izgalmas munkám, ami sok külföldi utazással utazással járt, sőt hires művészekkel dolgozhattam együtt - de ezek ellenére belülről még mindig nem éreztem befejezettnek magam, mert néha nem huszon, hanem a tizenéves érzésvilágom dominált. Ez a 30-as szám pedig fejbe kólintott és azt sugallta – helló, mostmár felnőttnek kell lenni, több felelősségérzet, több jövőtervezés szükéségeltetik, nemcsak élni-bele-a-világba... Ettől pedig halálra rémültem, mert nem voltam kész igazán erre a felnőttesdire.

A következő egy-két év még ilyen hasonló miszes hangulatba telt, aztán a sorsomat kézbe véve nagyot léptem a felnőtté válás útján – nemcsak az életemet állitottam fejre a disszidálással, de egyre jobban kezdett erősödött bennem az érzés, amire sokat vártam: késznek éreztem magam az anyaságra.

Azóta nemigen foglalkozom az éveim számával, az ajándékok milyensége sem izgat. A legjobb egy ilyen szülinapban, mikor a gyerekeim reggel berontanak a szobámba és szorosan megölelve azt mondják: Drága Mamikám boldog születésnapot! Banális, de igaz.

BYE BYE BIRDIE

A középiskolákban (nemcsak a magán-, hanem az állami sulikban is) általában minden évben bemutatnak egy musicalt, ami csak „school production” vagy csak „show” néven emlegetnek. Azt hiszem otthon a mai napig nemigen ismeretes ez a fajta iskolai esemény.  Ne higyjük azt ez holmi bohóckodás vagy nézhetetlen hülyéskedés... egyáltalán nem. A darabra meghallgatás útján lehet bejutni, úgy a zenekarba, mint a szinpadon jelenlévő énekes és táncos szerepekre, de akik esetleg hangilag nem elég ügyesek azok a háttér munkában (diszletezés, sminkelés, világitás, hangositás) vállalhatnak részt.

A fiam (aki 7. osztályos, vagyis a legfiatalabb évjárat a suliban) iskolájában bemutatott darabokat az utóbbi öt évben alkalmam volt látni – mivel a férjem zene- és hangszeres tanár lévén igencsak (nyakig) közreműködik a produkciókban. Sőt tavaly a zeneigazgató súlyos betegsége miatt beugorva ő vezényelte a tavalyi 9 előadást, ami a „Hegedűs a háztetőn” volt.

Minden évben kiválasztanak egy darabot, s a meghallgatások május elején kezdödnek. Mivel az övék fiú iskola, a  testvér-lányiskola adja a produkcióhoz a lány szereplőket. Utána elkezdődik a meló, jó ideig külön a szereplők, külön a zenekar, majd a közös próbák után júliusban egy hosszú hétvégére elvonul a társaság egy zenei táborba, ahol igaz szinpad nélkül, de összeáll a darab. A bemutató előtt két-három héttel pedig megkezdődnek a jelmezes szinpadi, zenekaros próbák.

Nyitó kép - Bye bye Birdie

MERENGÉSEK

Miket ki nem hoz az emberből a fogorvosi székben való várakozás... A szokásos sokkos félelem mellett mereven próbáltam bámulni a kinzó-székkel szemben lévő sarokban kialakitott üveggel körbezárt trópikus növényzetet (elég jól imitált művirágok, az előző fogorvosomnál hatalmas akváriummal szemezhettem), s miközben várakoztam az bal alsó álkapcsomban nyomott érzéstelenitő zsibbasztó hatására – eszembe jutott a korai ittlét ideje táján többször elsütött tréfálkozásom: nem is tudom kit hiányolok jobban a fogorvosomat, a nőgyógyászomat, a kozmetikusomat vagy a fodrászomat?

A legelsőt éveking próbáltunk nem pótolni, dehát a időnként csak be kellett látni, muszáj fogorvost keresni. Otthon nagyon el voltunk kényeztetve: kettő is volt a családban, de főleg az egyiket favorizáltuk, a nagynéni-féle távoli rokont, mert ő volt a jobb. Mázlira a melóhelyünk közelében volt az állami állása és körzetileg odajárhattunk az arany keze alá. Merthogy az volt neki (már rég elment nyugdijba).

Az ittenit jó doki megtalálásához hajdanán természetesen sok tippet kaptunk, főleg a majdnem egyetlen hires és hirhedt hazánkfiát ajánlották az itteni honfitársak, de végülis elég messze esett a rendelője, és magánbiztositásunk sem volt (merthogy azokat a betegeket favorizálta, pletykák szerint nem véletlenül).  Aki végülis kiválasztódott, egy olyan fiatalka, éppen pályakezdő volt és ausztrál. Még Zsebilány is hozzákerült mikor az első fogszabályozó-mizériába belekezdtünk. Ami merőben különbözött az otthon megszokottól, hogy mig Ildikó egy üveg jobb whisky-t kapott a nagyobb kezelések után (az volt a kedvence), addig itt mélyre nyúl az ember a zsebében és fizet. Ha biztositása van azért, mert azt fizeti élete végéig és még néha rá is fizet, ha meg nincs biztositás, hát akkor egyenesben perkázza a fogorvost, mint mi. A mostani Doktor Fehérhajút (névforditás kombinálva egyéb személyes vonásokkal, eredeti nevén Dr. White) én találtam, mivel a sztyeppe-költözés után dr. D a fiatal, már messze esett. Feherhajúnak Ildikóhoz hasonlóan aranykeze van, ami nem mellékes, mert a gyerekeket is el kell vinnem néha, ami elég nagy rábeszélést és nagy igérgetéseket jelent. Egyébként a tömési árak jelenleg 100-130 dolcsi körül mozognak, a fogkövetlenités hatvanas, röntgen dettó.

A fogszabályozó még súlyosabb tétel, mármint anyagilag. Svédországba visszaszármazó magyar barátomék szerint ottan pl. ingyenes. Auccs..  Zsebilány, apukája családjától örökölte a nyuszis fogait és 8 éves korától cipeltem az orthodontist-hoz (szótár szerint ’fogszabályzó orvos’, ezt én is tudtam, de reméltem hittem vagy jobb madarszkij kifejezés rá), akkor két évre kapott plate-tet (jelelentését nem néztem meg, mindenki dolgozza ki), amit éjszaka kellett a szájába tenni és a külső pántokat a fejére kötni. Ez a furaság arra volt hivatott, hogy az alsó álkapcsát előre húzza, ami a hosszú viselés után eredményesnek bizonyult és kislányunknak nincs többé nyuszi fogicája.  Egyéb fogszabályzó ügyben még mindig nem döntött a család, szerintem nem szükséges,, az orvos szerint igen (naná, kétezer dollár plusz). Itt akkor most le is zárom a fogászati boltot, mert a ma betömött kettő amúgy is sajog, nem is kell pszichikailag  izgatni őket.

Numero due, nőgyógyi. Ezt talán nem részletezem, erről úgy ahogy irtam Zsebilány születése kapcsán (július 15.) – gyakorlatilag a GP-k egy részének van ilyen szakvizsgája, igy az én dokicsajomnak is, rákszűréshez, egyéb ilyen-olyan dolgokban tanácsadásra épp megfelel. Tehát ezt is aránylag fájdalom mentesen kipipáltam a listán.

A kozmetikáról Marcsi jut eszembe, aki végülis majd egy évtizedig volt a szépségem (mert volt ám, hahaha) ápolója. Vagy 15 méterre dolgozott a cégtől ahol dolgoztam a B.S. utcában, egy állami fodrászat sarkában. Aztán egy szép nap az egyik barátnője Tanács körüti lakásában (mai neve nemigen rémlik ennek a körútnak) nyitotta meg kicsiny szalonját. A hosszú évek alatt a sok lelkizés és eltört házasságaink siratása kapcsán barátnők is lettünk. A mi külföldre tűnésünk előtt még megcsodálhattam a csendes budai utcában nagy nehezen  elkészült tetőtéri lakását, ahol akkori nagy szerelmét próbálta szeretni és marasztalni (a nehézséget a férfiú családi állapota okozta, ezért volt a próbálkozás). Nem tudom mi lett velük, elvált-e a pasas a végén, hogyan alakulhatott az angyal-kézzel arcmasszást adó kozmetikus barátném élete. Itt nem is akartam pótolni őt. Hála jó bőröm van, a levegő tiszta, nemigen kellett havonta kitisztitattni. Ha időnként elmentem, az utamba eső helyre bementem, pisz-pasz-kész... Manapság pedig elkélne egy állandó.  Nem is annyira nekem (én változatlanul szép vagyok,hihihi), Zsebilányét kell kicsit karban tartani, merthogy kamaszok vagyunk.

A végére hagytam a legfájóbb pontot, amit a mai napig a legnehezebben viselek el: a fodrászom hiányát. Merthogy kéremszépen hajdanán-volt-otthoni- életemben a város legmenőbbje igazgatta a frizurámat. A Mesterre mesés módon találtam rá anno: az 1-es buszon utazott egy lány és annyira jól volt levágva a haja, hogy az na (mindig rövid hajat hordtam és hordok, a vágás ezért nagyon sokat számit). Egyszerűen megkérdeztem tőle, ki a fodrásza és hol dolgozik. Másnap beállitottam a Népköztársaság úti államiba, ahol Mester rápillantott a fejemre, hajamra és azonnal elfogadott, bár épp utolsókat rúgta azon a helyen, én már a kis budai üzletében lettem a törzs.  Rövid idő alatt kiderült, nemcsak nekem tűnt fel Mester remek stilusa (régebben versenyzett is), hanem nemsokára tv-s személyiségek, szinésznők ültek velem együtt a kis üzletben és várták a sorukat.

Idővel aztán Mester nagyobb üzletet nyitott és ismét átment a pesti oldalra, mégpedig a belváros szélére, úgyhogy a nagyobb helyiségben még többen várakoztunk... és az ott ücsörgő időtartam egyre nőtt. Merthogy Mester el kezdte előnybe részesiteni a közelő szállodákban dolgozó profi hölgyecskéket, akik naponta beugrottak fésültetni és ők jelentették a hasznos vendégkört , nem a magamfajta régi törzsike, aki öt-hat hetente kereste csak fel a Félistent. Végülis az egyik barátnőm kiszagolta, hogy Mester egyik tanitványa, Katika üzletet készül nyitni, nosza uzsgyi át is pártoltunk elég szép számmal Katika  Ferenc körúti üzletecskébe áttéve a bázist.

Disszidálás után már Ausztriában kezdődtek a kinlódásaim fodrász ügybern. A kisfaluban, ahol dekkoltunk volt belőlük kettő is, de az áraik mellett (jó drága volt), valahogy nem úgy néztek ki, mint akik épp a legutolsó stilust vágják. Maradt az egyik honfitárs menekült hölgy, akinek állitólag ez volt a szakmája, de szerintem ha Joshira hagyom, senki nem vette volna észre, épp ki vágta le a sérómat.

Gondoltam, na majd itt megtalálom az álom-hajszobrászomat. Hát mit mondjak..... Az első helyre ahova bemerészkedtem és az akkori (általam elég jónak tartott angol tudásommal) elmagyaráztam mit szeretnék, csak néztek rám. Persze nemcsak a nyelvvel volt gond. Szerintem csak évek múlva kezdték  vágni itt azt a stilust, amit a Mester már talán el is felejtett. Ami meg a fodrászati szakszótárt illeti: először is ilyen, hogy „hair-wash” nem létezik, mert én azt kértem. Az csak  simán „shampoo”. A  hajvágásnak OK volt a ’cut”. A hajszáritás (szerintem ekkor röhögtek az üzletben a legtöbben), nem „hair-drying”, hanem „blow-wave”. Mindegy, szak-szókincs felszedve, fodrász meg nuku. Merthogy éveking kerestem a Mesterhez hasonlót. Küldtem engem a barátok, ismerősök, kolléganők olaszokhoz, merthogy azok a jók. Ki is  próbáltam én Bruno-t, Vincenzot stb, görögöt (Tony), franciát (Yves volt a szentem neve), de voltak szépszámmal  helyiek is, Keith, John, Peter... (valahogy mindig a fiúkban hittem). És a végefelé kit találtam? Nancy-t, aki olasz és néhány évig ismét jól vágott frizurám volt. De... elkezdett zsinórban szülni, erre csak ott ragadtam abban  szalonban a főnökénél (megint vissza a pasikhoz) Vince Scaffidi-nál, aki a hátsó irodában szerintem a fodrászkellékek mellett mással is foglalkozott, (mentek-jöttek a amici-k, ment a seftelés, ki tuja miben...). Vele is évekig kinlódtam, mert valahogy a fantázia hiányzott a kezéből.

Tovább nem is fárasztok senkit. A jelenlegi fodrászom neve Mary és görög. Őt meg úgy találtam, mint hajdanán a Mestert. Az egyetemen lévő bankban megkérdeztem a üveg mögött ülő nőcit, hol vágat...   Kerek mese lett, nem igaz?

LASSÚ BEFORDULÁS

Kedden este realizáltam, ahogy jógára igyekezvén kifordultam az útra úgy negyed hét táján – minő világosság vala.. mert nemcsak a felhőtlen nappalok miatt adatott meg a vöröslő égalját látni – végre... hát persze, augusztus van már és.... hosszabbodnak a nappalok. Olvastam is a hétvégén Bikficnél, otthon már picit hamarabb sötétedik.  Úgy van, kedveskéim, jóbarátaim! Még minden arra utal nálatok ,hogy nyár van, látszólag a jávából, valójában mi meg megyünk ki a télből és ha lassú iramban is, de menetelünk a hosszabb nappalokba a nyár felé.

A nyaralók is megtérnek: az itteniek a tengerentúlról, az otthoniak öreg kül- és belországból, bár vannak akik nemrég indultak neki a túrájuknak... Nekik jó utat, szerencsés hazatérést...

Gillian hétfőn zuhant be, szinte szó szerint, bár talán a „támolyogni” kifejezés pontosabban fedné a képet. Szombaton ültek buszra Glasgow-ban, egész éjjel zötyögtek, aztán beájultak a repülőbe és meg sem álltak Melbourne-ig, ittenileg vasárnap este fél 11-kor landoltak.  Igy aztán érthetően enyhén vérvörösben csillogott mindkét szeme a kolleginának, angol idő szerint éjjel 1-kor ült le az asztala mellé munkakezdéshez....  Én a helyében belehaltam volna, de ez a nőci a legerősebb fajta, akivel valaha találkoztam, na nem fizikailag – hanem olyan „mindent kibirós” és ehhez napi 23 órában mosolyog és nevet, a maradék egy óraban talán pihenteti a nevető izmait. Csak emlitésnek: a tavalyi év elején kiderült, hogy a középső fiának (19 éves, fél éve volt nős) csontrákja van, az idősebbik gyereke (21 éves) márciusban egy camion alá kenődött a motorbiciklijével... négy hétig feküdt az intenziven,  nem is tudom hogy vakarhatták össze és tartották életben, de végülis győzött a Mindenható, felépült  és nemrég már dolgozni kezdett... az év vége felé meg G.  férje kapott fura eredményt egy vizsgálat kapcsán. Hirtelen mindenki összeborzongott „mi jön még ennek az asszonynak??” gondolattal. Szerencsére nem lett nagy baj, valami akkut gyuladást találtak az emberben, nem rákos daganatot. Aztán nemrég  készülődve erre az útra (mert igencsak megérdemelte G. a 4 hét barangolást az ősei földjén) G. 78 éves anyja kutyasétáltatás közben elesett és eltörte mindkét karját.... épp 4 nappal a túrájuk előtt.  Azért néha tényleg elég sokat mér a Jóisten egyesekre.... De hála, megoldották a mama ellátását, s a ’hála’ az ausztrál szociális gondozásnak dukál, ami igencsak szervezett és magas szinvonalon múködik ... és Gillian férjestül a tervezett időben el tudott utazni, mint emlitettem anno, a londoni bomba idején még izgultunk is miattuk, de már épp elhagyták a fővárost és Oxfordban rongyoltak..

A másik elutazott Jessie, kedden tért meg Colorádóból. Ő is előző este ért földet, de ő más tipus, napi 4-5 óra alvással beéri (mázlista).  Jessie izzig-vérig skót (itt egyáltalán nincsenek az otthon ismeretes skót-viccek és akiket én ismerek, egy sem szarevő...), főleg nyelvében él otthon... sokszor elismételtetem mit mond, elég kemény akcentussal inkább hadar, mint beszél.

Már csak egy kollegina van hátra, Carol akit 15.-e körül várunk vissza a hét hetes családlátogatásról, szintén Albionból.

A második szemeszter két hete kezdődött, de valójában ezen a hétfőn sűrűsödött be igazán. Némi izgalom gyanánt: több száz most beiratkozott diák rekordját valaki(k) a Student Centre-ben elcseszték... a mai napig nem jönnek elő az adatok a komputeren, ha a diákkártyájukkal kölcsönözni akarnak. S mivel rekord nélkül „nem léteznek”, hát sajna könyv-kölcsönzés sincs... A csóri diákok meg rajtunk vezetik le a mérgüket (as usual)...  Azért mögvagyunk.